Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Huszadik rész

2016.02.17

 

Egy anya szemei

Ma van a születésnapom. Egy késő tavaszi napon jöttem a világra, mikor a nyár csupán pár lépésre volt, akárcsak a könnyű, nyári záporok.

„Olyan rózsaszín és kicsi voltál, Legolas”, mondja mosolyogva, ahogy sétálunk a palota közelében lévő fák között. A tiszteletemre rendezett vidám ünnepség hamarosan elkezdődik, és kevés időnk van egymásra a kezdete előtt.
„Ide-oda mozogtál, mint egy kis...” Félbehagyta a mondatot, és félrenézett, de máris rájöttem a mondat végére.
„Mint egy kis féreg?”, kérdezem felvont szemöldökkel. „Tényleg, ada? Egy rózsaszín kis féreg? Nem is tudtál másra gondolni az újszülött fiadat látva?” Könnyedén nevetek, az ő arcán még mindig ott van a pír, hiszen tudja, az előbbi nem épp egy apához illő gondolat volt.
„Bocsáss meg, ion-nín. Ez volt az első dolog, ami abban a pillanatban eszembe jutott.”
Ezen a napon királyom fonta be a hajamat bonyolult tincsekbe, és a változatosság kedvéért megengedte, hogy néhányat magam fonjak be. Miután elkészült, vékony mithril-koronát helyezett a fejemre, s ezzel mindketten készen álltunk az ünnepélyre.
Arca ellágyul, ajkain félmosoly játszik.
„Amikor... amikor édesanyád meghalt, rengeteg dolog miatt aggódtam, főleg miattad. De valamit nem tudtam kiverni a fejemből.” Megáll, és rám néz. „Csak arra tudtam gondolni, mi lesz veled? Ott voltam neked apaként, de nem volt édesanyád. Mi lesz nélküle veled?” Megfogja egyik hajtincsemet, és lesimítja. „Nem akartam, hogy egész nap dadák vigyázzanak rád, és tudtam, hogy anyád sem így szerette volna. Azelőtt bele sem gondoltam, mennyi időt töltött veled édesanyád, míg én az uralkodói ügyekkel voltam elfoglalva, ő egy apró kis zöld levéllel.” Szeme szürkére vált egy pillanatra, de becenevem hallatán újra mosolyog. „Szóval, azt gondoltam: mit tegyek? Hogyan válhatnék egyúttal anyává is?” Nevetek a szavain, mire ő gyengéden fejbe csap megrovásként.
„Ne nevess apádon, gyermek! Nem tréfáltam. Tudod, már akkor is egy makacs teremtés voltam, és elhatároztam, apád és anyád leszek egy személyben, és úgy nevellek fel, hogy semmiben sem szenvedsz hiányt. Ismersz, tudod, hogy ez igaz.”
„Hiszek neked, apa! Egy pillanatra sem kételkedek a makacsságodban.” A könyökömnél fogva vezet végig az úton.
„Azt kérdeztem magamtól, hogyan válhatnék igazi anyává? Mit tegyek? Gondolkoztam és gondolkoztam, és összeállítottam egy listát a fejemben. Mit szoktak az anyák csinálni? Talán altatódalt énekelnek? Ez volt az első, ami eszembe jutott”, mondta és pillanatnyi visszaemlékezés után folytatta. „Vagy talán megnyugtatnak, ha a fáj valamid, vagy bajba jutottál? Biztosan adnak tanácsokat is. Úgy gondoltam, ezeket én is meg tudom, csinálni, hiszen nem olyan nehéz.” Újra nevettünk. Ez egy olyan történet, amit még sosem hallottam, de kétségkívül ez a legcsodálatosabb.
„Úgyhogy, megpróbáltam neked altatódalt énekelni, bár kevés haszna volt. A tervem többi része viszont - úgy tűnik - bevált, megvigasztaltalak, ha elestél, tanácsot adtam, mikor szükséged volt rá, és velem aludtál éjjelenként, hogy ne maradj egyedül.” Nevetése akár egy távoli dob. „Próbálkozásaim, hogy megadjam neked az anyai szeretetet, nos, néha kudarcot vallottak, de remélem, legalább hasonlított ahhoz, amit ő megadhatott volna neked.” Felsóhajtott. „ Sajnálom, hogy nem lehetett melletted az édesanyád, és hogy nem az voltam neked, akit szerettél és megérdemeltél volna”, mondja szomorú kis mosollyal. „Nagyon büszke lenne rád most, én kis zöld levelem.” Mélyen a szemembe néz, a két keze közé fogja arcomat, és megpuszilja a homlokom. „Boldog születésnapot, gyermekem.” Egy pillanatra végigsimít az arcomon, majd továbbmegyünk.
„Ada, nekem sosem volt szükségem egyszerre egy férfire és nőre, hogy vigyázzon rám”, mondom őszintén. „Tökéletes vagy anyának is, és teljes szívemből köszönöm, hogy megpróbáltad átvenni a helyét.” Kissé meglepetten néz rám. „Amikor rád pillantok, nem csak az apám szemét látom, de valami mást is.” Könnyedén rámosolygok. „Nehéz megnevezni, de időnként, ha rád nézek, egy anya szemét is látni vélem. Ennél nem is kell több, ada.” Átölelem őt. „Köszönök mindent, apa.” Ahogy rám néz, szemei szelídek, kedvesek és megértők, s ahogy visszaölel, a vállamra hajtja a fejét.
Az ünnepély hangjai megütik fülünket, és elindulunk, hogy a többiekhez csatlakozva egy hosszú, vidám estét töltsünk el zenével és borral kísérve.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.