Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizedik rész

2016.01.14

Rettegve, mint egy árva gyermek

Halkan sétáltam a szobám felé, az éjszaka csendjében minden, a Tündekirály palotájában élő tünde már békésen aludt. Osztagommal együtt nemrég értem vissza az egyhetes, fárasztó őrjáratról. Végtelenül kimerült voltam, másra sem vágytam, csak hogy belezuhanjak az ágyamba, és végre kialudhassam magam.
Ahogy megálltam apám fényűző szobájának ajtajánál, hezitáltam. Belülről hangjának apró foszlányait hallotam.
„Ada?”, kopogtam halkan az ajtón, de nem jött válasz. Bizonytalanul kinyitottam az ajtót, és azonnal elszomorodtam a látványtól, ami fogadott. 
Apám nyugtalanul mocorgott a lepedők között, álmában halkan mormogva. Sietve leültem mellé, és kisimítottam az arcába hulló tincseket.
„Ébredj fel, ada”, suttogtam. „Ez csak egy álom.”
„Aaaaah!” Hirtelen felült, és hírnevéhez méltó erővel ellökött magától. A földre estem fejem nagyot koppant a parkettán, úgy éreztem, a világ megpördül és elmosódik körülöttem.
Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, testem lebénult, a fejem észvesztően fájt. Ahogy felálltam, egy pillanatig haboztam, de az apám iránti aggódásom erősebb volt a rosszullétemnél.
Kirohant az erkélyre, s bár már nem aludt, elméje még mindig az emlékeiből létrejött torz csapdában raboskodott.
„Ada” Próbáltam megnyugtatni, s felmutattam a kezemet, jelezve, nincs nálam fegyver, de ő még mindig hátrált tőlem.
Ahogy egyre közelebb jöttem felé, megbotlott, és hátraesett, karjával próbálta tompítani a becsapódást. Az ezüst Hold fényében láttam, hogy máskor oly ragyogó szeme most tágra nyílt, megtelt rettegéssel és félelemmel; mint egy árva gyermeknek, aki elveszett az erdőben, és nem találta a hazafelé vezető utat. Egy gyermek, aki egyedül volt.
„Kér... Kérlek, ne”, könyörgött,majdhogynem kiáltott kétségbeesésében. 
Térdre ereszkedtem, és megöleltem, szorosan tartottam, miközben próbált eltolni magától. 
„Kérlek, ne bánts.” Hangja megtört volt, mikor rájött, nincs elég ereje ahhoz, lelökjön magáról. „Apa, nem foglak bántani.”, mondtam azon a határozott és parancsoló hangon, amit tőle tanultam. „A fiad vagyok, és biztonságban vagy. Itt, a Zölderdő palotájának csarnokaiban, biztonságban vagy.
Egy pillanatig csend volt, csak a szél suhant át a fák között. Visszafojtottam a lélegzetemet, míg arra vártam, hogyan fog reagálni az apám.
„Legolas?”, kérdezte, és a szemembe nézett, még mindig félve, de már visszatért hozzám.
„Igen.” Még szorosabban öleltem meg, és hagytam, hogy fejét a vállamon pihentsse. Tudtam, hogy nem fog tudni visszaölelni, vagy akár egyetlen szót is szólni. Csak engedtem, hogy feküdjön ott a karjaimban, amíg szüksége volt rá, és ameddig szerette volna.
Az éjszaka újra csendes volt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

<3

(Viki, 2016.01.14 21:23)

Ez annyira aranyos volt!

Re: <3

(Detti, 2016.01.14 21:25)

Mondom, cuki a sebezhető Thranduil :*

:)

(Arassea, 2016.01.14 19:23)

Ügyes vagy Detti, csak így tovább!:)