Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenegyedik rész

2016.01.22

Mindig összpontosítanak

Köztudott volt, hogy a Tündekirály annyi boldogságot akart adni népének, amennyit csak tudott. Ezt szokta mondani: „Azt akarom, hogy boldogok legyenek ezekben a sötét időkben. Ünnepeljük meg azokat a kis dolgokat, amiket adni tudok nekik.” A nép pedig hálás volt neki, és lelküket örömmel töltötte el a tudat, hogy a király minden tőle telhetőt megad nekik.
Az is köztudott volt, hogy a király kisé talán túlságosan is szerette a finom borokat.
„Gyerünk, aran-nín”, mondom a részeg apámnak. Mostanra szinte mindenki elhagyta az ünnepély termét, de ő pár üveg bor társaságában ott maradt, a hosszú asztalnál lévő magas széken ülve. „Úgy látom, elég volt a bor ma estére.”

„Drága Legolas, borból sosem elég”, mondja boldog mosollyal, de nem ellenkezik, mikor próbálom rávenni, hogy álljon fel.
Ahogy a szobája felé kísértem, próbáltam megállni, hogy rászóljak, viselkedjen rendesen. Úgy tűnik, jól szórakozott azzal, hogy valahányszor megbotlott, mindig nekem esett, és el kellett kapnom. Halkan egy dalt énekelgetett, s mikor a szobájába értünk, lenyűgözve nézte a mennyezetet.
Végül gyengéden leültettem az ágyra, kicsatoltam, és félretettem a köpenyét, miközben buta mosollyal oda-vissza hintázott. Határozottan megragadom a vállainál fogva, így abbahagyja a mozgást, majd elkezdtem kifűzni az ingjét.
„Te vagy az új szobalányom?”, kérdezi, és újra elkezd mozogni, megnehezítve a dolgomat.
„Nem, én a fiad vagyok”, válaszolom egy sóhaj kíséretében, tudván, hogy úgy játszik most velem, mint macska az egérrel.
„Te vagy az új szobalányom?”, kérdezi újra, a vigyor egy pillanatra sem tűnik el arcáról.
„Nem.” Lehúzom róla az inget.
„De, szép vagy és épp leveszed a ruháimat, tehát annak kell lenned.”
Leveszem a nadrágját, és egy hálóruháért megyek a szekrényhez.
„Kezeket fel”, mondom a már megszokott rutin szerint, és áthúzom a fején a puha ruhát.
Miután levettem róla a koronát, csizmát, és a gyűrűit, elfektetem.
„Legolas?”, kérdezi álmosan.
„Hmm?”, hümmögöm válaszként, felkészülve arra, hogy újra azt kérdezi, szobalány vagyok-e.
„Maradj velem”, kérlel, megragadva a csuklómat.

„Nem, királyom.” Sóhajtok, próbálok szabadulni a szorításából, de hiába, még félig részegen is erősebb mint én, nem tudom kiszabadítani a csuklómat.
„Kérlek, ion-nín. Nem akarok egyedül aludni.” A szemébe nézek, hiszen ezek még akkor is fókuszálnak, mikor az elméje már rég nem, és most szomorúságot látok bennük.
„Ada....”
„Maradj”, parancsolja, és erőteljesen lehúz magához. Tehetetlenül zuhanok az ágyba, de mikor megölel, nem küzdök tovább. Egy lemondással teli sóhajjal hagytam magam pihenni, és igyekeztem minél kényelmesebben elhelyezkedni apám szorításában.
Arcát a hátamhoz nyomta, és boldog volt, mert jó helyre került velem.
Lerúgtam a csizmáim, és percekkel később mély álomba merültem apám védelmező ölelésében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Na végre:D

(Arassea, 2016.01.24 22:52)

Végre van valami amiben egyetértünk Thranduillal; borból tényleg sohasem elég, és mellesleg én is magam mellé cibálnám a fiát:D

Re: Na végre:D

(Detti, 2016.01.26 21:19)

Legolasnak esélye se lenne elmenekülni tőled :')

Re: Re: Na végre:D

(..., 2016.01.28 16:42)

Őszintén? Nem is akarna:D

Hát...

(Viki, 2016.01.22 15:12)

Elég érdekes Thranduilt így látni...