Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenharmadik rész

2016.01.22

Kegyetlen

„Kegyetlen vagy, Tündekirály.” Mondta undorral és megvetéssel a szemében a lothlórieni katona. Két erdőtünde katonám fogta közre, a hajánál fogva tartották felemelve a fejét.
Nem titok, hogy más tünde-birodalmak miként gondoltak ránk: vadak vagyunk, akárcsak a vadon élő álatok, de abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat kimondta, tudtam, ez a legrosszabb kifejezés, amivel illetheti a királyt. Aggodalom rohant keresztül rajtam. Túl jól ismertem apámat ahhoz, hogy tudjam, mit fog tenni.
Arcáról egy pillanat alatt leomlott a hűvös maszk, és rettenetes düh vette át a helyét. Tett egy lépést az ezüsthajú tünde felé, és enyhén előrehajolt.
„Kegyetlen?”, kérdezte, és vett egy mély lélegzetet. „Azt hiszed, kegyetlen vagyok, elfling?” Két hosszú lépéssel visszatért eredeti helyére. „Ó, igen, én kegyetlen tudok lenni. Valóban... Nem hiszem, hogy bárkit is találni fog a birodalomban, aki kegyetlenebb, mint én.”

Az Arany Erdőből származó tünde mocorogni kezdett, próbált kijutni katonáink szorításából.
„Hagyj elmenni”, követelte határozott, de enyhén remegő hangon.
Egyre inkább az ajtó felé próbált fordulni, idegesnek tűnt, mígnem arcára félelmetes kifejezés kúszott.
„Hagyj békén!”, mondta, miközben küzdeni próbált valami ellen. „Hagyj békén!”, üvöltött a láthatatlan ellenségnek, apám hideg tekintete egy pillanatra sem siklott le róla, s szeme egyre sötétebb és sötétebb lett... míg végül kegyetlenné vált. Elakadt a lélegzetem, mert rájöttem, hogy nemcsak kegyetlennek nézett ki, de az is volt. A Bakacsinerdő királya kegyetlen volt, és nem is próbálta tagadni.
A szőke tünde kétségbeesetten sikoltozni kezdett, ahogy harcot vívott az apám által rábocsátott illúzióval. Mikor rájött, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg, könnyek kezdtek el peregni szeméből.
„Kérlek, hagyd abba!”, zokogta a földre esve, ahogy testét egy láthatatlan ütés érte. A tünde a csillagoknak könyörgött megnyugvásért.
A másik oldalra fordítottam a fejemet, amikor már nem bírtam nézni a kínok közt vergődő tündét. Aztán, végre-valahára.... megállt.

„Mi?”, kérdezte zavartan, ahogy körülnézett, és a tökéletesen békés trónteremben találta magát. Megpróbált felállni, de karja cserbenhagyta, és visszazuhant, teste remegett a félelemtől és kimerültségtől.
„Valami baj van, elfling?”, kérdezte kedves hangon a király, de arca érzelemmentes maradt. „Nincs semmi, amitől félned kéne, akkor meg miért sírsz?”
A lothlórieni tünde hitetlenkedve és rémülten nézte a királyt, miközben a teremben teljes csend honolt.
„Vigyétek el”, mondta apám, s mivel már nem érdekelte az ügy, újra fellépett a trónra. „És mondd meg az édes Galadrielnek, hogy nem szeretném újra hallani ezt a kérdést. Eddig minden bolond, aki idejött, egy nyáladzó roncsként tért vissza.” Leült, és keresztbe tette a lábát. „Add át neki üdvözletemet, és várom, hogy ellátogasson a téli ünnepélyre.”

Ahogy elvitték őt, apám hideg, könyörtelen szemeit bámultam. Kegyetlenek voltak, mint egy hurrikán, és ez csak egyre rosszabbodott a növekvő sötétségben.

Otthagytam a tróntermet, és bajtársaim követtek, hiszen a napnak még nem volt vége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm kedves írónő, bárki is vagy.

(Viki, 2016.01.22 15:21)

Már kezdtem megkedvelni a királyt, és nem tartani tőle, erre meg kapok egy ilyen részt. Fantasztikus....