Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenhetedik rész

2016.01.30

Világtalanok

Fáradt és kimerült, hiszen hosszú és nehéz hete volt, s azt is tudom, hogy nem volt ideje pihenni, de még enni is alig.
Minden csendes volt, legalábbis egy darabig.
Görnyedő alakja felé sétálok, úgy tűnik, nem érdekli, hogy nem egyenesen ül, és hogy kissé rendetlen. Sötét karikák vannak a szeme alatt, haja kócos, egész lényéből komorság árad.

A vállára teszem a kezem, ő pedig a derekamhoz hajtja a fejét. Egy sóhaj kíséretében a mágia eltűnik az arcáról, mígnem teste és arca bal felén szinte csak vadhús marad. Túl fáradt ahhoz, hogy fenntartsa a tökéletesség látszatát, és fáradt ahhoz, hogy érdekelje: látom a sebeit.

Kinézete miatt szégyenkezve lehunyja a szemét, mire én végigsimítok a haján; nem igazán számítanak nekem a sebek, de néha emlékeztetni kell rá, milyen szörnyűek is valójában.
„Szeretnél aludni, ada?”, kérdezem halkan. „Esetleg enni is egy kicsit, ha tudsz?” Bólint.
„Igen... igen, nagyon szeretnék már lepihenni. Csak... csak egy pillanatra.”
Percek múlva már mellette ülök a kanapén, hátradőlve, ő pedig a mellkasomon pihenteti a fejét. A világtalan szemét nézve azon töprengek, hogyan tudom néha elfelejteni, hogy félig vak. Olyan jól elrejti, valósággal észrevehetetlen. A szeme fehérjét bámulom.

„Legolas, abba tudnád hagyni ezt a vizslatást?”, kérdezi félálomban.
Kuncogok egy kicsit, és tovább simogatom a haját.

„Bocsáss meg, apa. Tudod, ez mindig érdekelt egy kicsit. A szemed... olyan fehér. Egy kicsit furcsa.” Egy mormogással kevert sóhaj volt apám válasza.

„Egyetértek. Eléggé csúnya kis dolog....”
„Nem, nem az.” Finoman, de próbálom jobb belátásra téríteni. „Tudom, hogy te gyűlölöd, és lehet, hogy ez így van jól, de...de szerintem pihenj most. Aludj.”
„Ó, én furcsa fiam”, suttogja.
Lelassul a légzése, és ebből tudom, hogy elaludt.
Újra a világtalan szemét néztem, a tűz fénye mindent beragyogott, és hirtelenjében eltűntek a sebek. A tűz elvette tőle a fél szemét, én pedig itt vagyok, és a szerencsétlenségén töprengek.
Elfordítottam a fejem, így már nem a tüzet néztem, hanem a Hold fényét, ami világosszürkére színezte az ablakkeretet. Oly gyönyörű volt, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy szégyelljem magam. Azt hiszem, apám a saját maga holdja, s megint összerándulok a gondolatra.
Végül, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve elalszok apám mellett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cuki.

(Viki, 2016.01.30 20:43)

Ez is cuki, az is cuki, amaz is cuki, minden cuki! Annyira aranyosak ezek az apa és fia jelenetek. Egy fárasztó nap után nincs is jobb, mint ilyeneket olvasni :3