Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenkilencedik rész

2016.02.17

 

Mint a tenger hajnalban

Ez a nap olyan volt, mint a többi, problémák ma is voltak az erdőben, úgyhogy nem volt egyértelműen jobb, mint a többi a héten.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor aznap reggel ránéztem apámra. Úgy nézett ki, mint bármely más napon, egyenes, tisztességes, magas és összeszedett volt, de láttam benne szomorúságot, ám hogy milyet... nem tudtam megfejteni.
Különös volt számomra, mert nem tudtam, mit érez, vagy gondol apám, és ez már sok éve nem történt meg velem. Annak ellenére, hogy apámat minden oldalról rejtély övezte, mindig rá tudtam jönni, aznap milyen hangulatban van.
„Királyom”, köszöntöttem őt egy enyhe meghajlással és mosollyal.

Biccentett, és szinte láthatatlanul mosolygott, így köszönt vissza, de most fáradt volt, erőfeszítés nélküli, komor.
„Legolas”, mondta.
Válla görnyedt volt, arca pedig néhány árnyalattal sápadtabb, mint máskor. Tekintetem találkozott az övével, és elmémet zavar szállta meg.
Apám szeme kékje... még sosem láttam ilyen színt, idegen volt számomra, mint a törpök népe. Nem tudtam semmit sem felidézni - virágot, tavat vagy eget -, aminek ilyen színe lett volna.
„Minden...” Haboztam megkérdezni, mert nem tudtam olvasni apám tekintetéből, és ezért nem tudtam megjósolni, milyen reakciót váltanak ki belőle szavaim. Mindent egy lapra tettem fel. „Minden rendben?”, kérdeztem lassan.
Szeme ellágyult, de a különös szín nem távozott belőle, még midig szomorkás volt, ahogy szeretetteljesen rám nézett.

„Néha...nem”, felelte elgondolkodva, de szavai határozottak voltak. „Néha nem hiszem, hogy jól vagyok... és néha tényleg nem vagyok.” Elmosolyodott.
A vállamat érintve elsétált mellettem, szemem követte őt, ahogy elment, és még mindig nem tudtam rájönni, mi ez a különös árnyalatú kék a szemében.
Éles volt, és valahogy a vízre emlékeztetett, meleg volt, mégis hideg. Meg mertem volna esküdni, hogy valahol, egy pillanatra láttam benne a nap fényét.
Sok évszázaddal később még mindig nem jöttem rá a válaszra, egyszerűen nem találtam rá magyarázatot. Néha ugyanezt láttam más, öreg tündék szemében is, de a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt-
Mi volt ez a szín apám szemében? Honnan jön ez, amit még sosem láttam?
Mikor az Ardán eltöltött időm a végére ért, és ott álltam a tengerparton Gimlivel az oldalamon, a kérdés megválaszolta magát. Az évről-évre megjelenő szín apám szemében nem más volt, mint a mélykék tenger, mikor a Nap feltűnik a horizonton, abban a pillanatban, mikor az első sugár rávetül a víztükörre. Bánatom erősebb volt, mint valaha, megragadta a szívemet, és abban a pillanatban tudtam, mit takart az apám szemében lévő szín.
A tenger hívása volt ez, és én tanúja voltam. A tenger dala üvöltött apámnak, hogy ideje elhajóznia, és visszatérnie az övéi közé. Kíváncsi vagyok, hogy ezeken a napokon hogyan tudott ilyen hosszú ideig ellenállni, s amikor én Halhatatlanföldre hajóztam, ő még sok-sok évet Középföldén töltött, mielőtt vitorlát bontott volna.

Hogyan csináltad, apa? Miért maradtál?
Most már tudom, hogy a tenger egy kicsit mindig ott volt a szemedben. Szólított téged, de te megtagadtad a hívást.
Szemed, akárcsak a tenger hajnalban, apa. A bánat egy örökké tartó pillanata.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.