Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenötödik rész

2016.01.30

Ezek emlékek

Legkorábbi emlékeim nem is egészen emlékek. Alig értem őket, mert nem teljesek. Mint egy félig megkezdett festmény, mint egy félig főtt étel, mint egy dallam első pár hangjegye.
Legkorábbi emlékeim nem is képek. Hangok és érzések, illatok és érintések, de azt hiszem, leginkább fények.
Emlékszem az összefüggés és magyarázat nélküli kis dolgokra.
Emlékszem az asztal sarkán lévő, átlátszó pohárban tartott vörösborra, a színére, amin áthaladt a napfényt, és egy érte nyúló apró kezecskére.
Emlékszem egy vastag, puha, prémes valamire az ujjaim alatt, és egy hideg orr érintésére az arcomon.
Emlékszem egy nagy folyosóra, ami nem volt olyan sötét, mint a többi, ami apám csarnokaiban található, sőt, teljesen beragyogta a fény. Futni kezdtem rajta, de nem emlékszem, elértem-e a végét.
A fejemben van az illata a téli szellőnek, és látok magam előtt egy képet egy nyitott ablakról, a szél vitorlaként fújja a függönyöket, majd két kéz nyúlt le hozzám, arcra ma már csak homályos folt. Azt hiszem, az anyám volt az...
Emlékszem, hogy orromat betöltötte az erdő illata, miközben apám mellkasán pihentem, aki halkan ringatott fel és le. Úgy tűnt, mintha a fák között sétálnánk, de minden út alkalmával így éreztem magam apámmal. Talán csak az elmém így próbálja kiegészíteni a töredezett emlékképeket... Remélem, félelmeim ez ügyben hamisak, mert nagyon szeretek visszaemlékezni ezekre a pillanatokra, és mikor egyedül vagyok, vagy bánatom van, ez megnyugtat.
Emlékszem két, egymásba kulcsolódó kézre, az egyik nagy és erős, a másik finom és karcsú. Két hangra, az egyik mély, a másik magas. Testük között ülve pillanatok alatt álomba szenderültem.

Emlékszem két nagy szemre, és egy kellemes arcra, kicsi kezeim apám arcát vizsgálták, aki nem mozdult, mikor meghúztam a haját, megérintettem ajkát, vagy a füle hegyét. Nem tudtam levenni róla a szemem, megbabonázott meleg, mégis jéghideg tekintete, annak szürkesége. Volt egy jellegzetes mosolya, mikor csak a szája széle görbült felfelé.
Emlékszem egy, a homlokomra adott puszira, egy illatra, ami nem az apámé, és egy sovány mellkasra, amin feküdtem, és szintén nem az apámé volt. Azt hiszem, újra az anyám az.... Mindig attól félek, hogy rosszul emlékszem dolgokra.
Mindemellett emlékszem egy rejtélyes fényre, ami mindenhol ott volt. Fénylett a ruha szövete, fény ragyogta körül apám arcát, a nő egész lényéből ez áradt, és az egész apám szemeiben összpontosult. Ez az emlék hosszú idő óta él.
Fény, fény, fény.
„Legolas?”
„Ige, apa?”, kérdeztem, kitörve a gondolataimból.
„Jól vagy?”, kérdezi egy kis mosollyal. „Egy ideje már a semmibe bámulsz.”
„Ne aggódj, apa. Én csak.... emlékeztem.”
„Mikre emlékeztél?”, tudakolja kíváncsian, fejét kissé oldalra billentve.
„Csak... dolgokra.”, mosolygok rá tréfásan, ő pedig a szemét forgatja.
Fény halad át az ablakon, és ahogy a kezében tartott könyvet olvassa, éppen rávetül. Van egy másik emlékem is, amint az esti fényben nézem őt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Emlék

(Viki, 2016.01.30 20:25)

Nagyon tetszett! Egy hajszálnyi egyezést találtam, ugyanis én se tudok egy arcot felidézni a régebbi időkből.