Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyperces

2016.03.07

Thranduil lenyűgözve nézte az apró tündegyermeket.
A fiam. Van egy fiam. Az én Legolasom.
Az ifjú herceg most édesdeden szundikált, aranyszín pilláin a Hold fénye játszott, rövid, szőke hajtincsei összekócolódtak. Törékeny kis testét gondosan betakarta édesanyja, hogy védje őt a viszontagságos időjárástól.
Még csak pár napja van ezen a világon, de máris teljes szívemből szeretem őt.
A kisbaba mocorogni kezdett, és halkan felsírt. Apró kis lényéből áradt a félelem és magány, s édesapja aggódva pillantott rá. Megfordult benne az ötlet, hogy Hilvireth segítségét kéri, ám nem akarta felébreszteni asszonyát, akit a hosszú vajúdás vészesen kimerített, s most sápadtan feküdt az ágyban, gyógyító alvásba merülve. 
A királynak egyedül kellett megnyugtatnia a gyermeket.
Óvatosan, mintha a legtörékenyebb porcelánt fogná - pedig a kisfia milliószor többet ért minden drágakőnél! - felemelte a herceget, aki szinte elveszett a két hatalmas tenyérben, óvatosan magához ölelte, és ringatni kezdte, közben férfias, tenor hangján altatódalt énekelt neki, remélve, hogy abbahagyja a sírást. 
Úgy tűnt, az újszülöttet megnyugtatja édesapja jelenléte, hangja és érintése, ugyanis már nem sírt, és nem is mocorgott, visszatért az álmok birodalmába.
Te gyönyörű gyermek. Legyen szép az álmod, tithen-las.
Az uralkodó lágy puszit adott a homlokára, és hüvelykujjával megcirógatta az arcát, majd visszafektette a kiságyba, s maga is leheveredett Hilvireth mellé.
A királyi család a boldogságról álmodott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.